Indiában a lótuszvirág mindenhol nyílik. Csatornákban, ingoványokban, még a legszennyezettebb helyeken is. Fejedelmi virágzata ellenére a lótusz szerény körülmények közül származik. Magja sötét tavak trágyás aljzatában kezd gyökerezni. Bár a víz felszíne jócskán távol van a piszkos tófenéktől, a lótusz gyökere erős és a hajtás a napfény felé tör. A napsugár szimbolikus jelentése a megvilágosult tudás vagy a végső igazság. A vízen áthatoló napsugarak megtörnek. Ez a jelenség okozza például azt is, hogy a pohár vízbe tett szalmaszál hajlottnak látszik. A fénytörés miatt a víz felszíne alól nehéz a napot tisztán kivenni, ám a lótusz mégis „tudja”, hogy keresztül kell hatolnia vízen, hogy a legtisztább fénysugarakat elérje. Amikor eléri a víz felszínét, a virágzó lótusz nagyon ügyel arra, hogy egyetlen szirma se érjen a piszkos vízhez. Megnyitja rózsaszín szirmait, „arcát” pedig a nap felé fordítja. Ha ránézel a lótusz virágjára, nehéz elképzelni, hogy ez a gyönyörűség a piszkos mélységből származik.
Ennek a szent virágnak az utazása a tófenék zavaros mélyéről a víz felszínére, a jógi útjának szimbóluma. A földben gyökerezünk, bekerülünk a születések körforgásába. Halál, betegség, tragédia, évfordulók, számlák, lakás, család. A jógi felismeri, hogy ez a piszkos üledék nem más, mint az avidjá, vagyis az a mentális tévedés, hogy saját magunkat isteni természetünk helyett valami mással azonosítjuk. A nevünkkel, a korunkkal, a nemünkkel, családi történetünkkel. Ha nem ügyelünk rá, ezek a címkék mélyen visszahúznak a sárba és nem sikerül elérnünk a napfényt. A jóga célja pedig az, hogy összekapcsoljon minden létezőt attól függetlenül, ki és hogyan definiálja magát.
(forrás: Myths of the Asanas: The Stories at the Heart of the Yoga Tradition)
